A trópusok egzotikus tájain járva a természet és a helyi kultúrák elbűvölő sokszínűségét csodálva nehezünkre esik elfogadni a tényt, hogy e lenyűgöző szépség számos veszélyt rejt magában. Az itt élők számára ezek a veszélyek a mindennapi élet természetes velejárói, jól ismerik és rutinszerűen kezelik. Hozzájuk hasonló magabiztossággal kezeljük mi is a hétköznapi életünk kisebb-nagyobb kihívásait. Egy távoli földrészre látogatva azonban merőben idegen környezetbe kerülve a legtöbb, amit tehetünk, hogy megfelelő módon felkészülünk, igyekszünk megismerni az adott térség sajátosságait és az ebből fakadó veszélyeket. Jelen cikksorozatunkkal ebben szeretnénk segítséget nyújtani.

Az előző részben két, legyek által terjesztett emberi élősködőt mutattunk be, amelyekkel többnyire afrikai kirándulásaink során fertőződhetünk meg. A trópusokon azonban nem csak vérszívó legyek terjeszthetnek belső élősködőket (ún. endoparazitákat), hanem más vérszívó rovarok is, mint pl. a szúnyogok. Ezek a meleg, párás környezetben tömeges méreteket öltő vérszívók nagyon gyakran hordoznak magukban olyan féreglárvákat, melyek végső gazdája az ember. A szúnyog testéből a vérszívás során jutnak az ember szervezetébe, ahol kifejlődve komoly problémákat okozhatnak, többnyire a nyirokkeringés akadályozása miatt.

Ezek, a nyirokrendszert károsító fonálférgek az előzőekben bemutatott társaikénál lényegesen szélesebb elterjedési területtel bírnak, emiatt nagyobb valószínűséggel fertőződhetünk velük egzotikus utazásaink során. Az első tünetek hónapokkal a fertőzés után jelentkeznek, emiatt nagyon gyakran nem is gondolunk arra, hogy ezeknek bármi köze lenne a trópusokon töltött pihenőnkhöz. A súlyosbodó tünetekkel végül felkeressük az orvost, aki nehezen fogja tudni diagnosztizálni a betegségünket, ha nem tájékoztatjuk korábbi utazásunkról. Ehhez persze tisztában kell lennünk az utazásunk és az idő közben megjelenő tünetek közötti összefüggés lehetőségével.

A féreg okozta tünetek jellemzően heveny nyirokérgyulladás képében jelentkeznek először, amely a lábon, ritkábban a karokon okoz fájdalmas, gyulladásos vörös csíkot, valamint rossz közérzetet és magas lázat. A gyulladás és az ennek következtében kialakuló vizenyő (ödéma) érintheti férfiaknál a herét, a herezacskót és a hímvesszőt, nőknél pedig a szeméremtestet és az emlőket. Előrehaladott esetben a duzzadás extrém méreteket ölthet, aminek egyik következménye az alsó végtagokon kialakuló elefántlábúság (elefantiázis), vagy például a férfiak esetében a térd alá érő herezacskó. A leggyakrabban alkalmazott gyógyszer a dietil-karbamazin-citrát (rövidítve DEC), aminek hatására a kezdődő betegség okozta elváltozások visszafejlődhetnek, azonban előrehaladott állapotban (pl. elefantiázisban) már hatástalan, így kezelése sebészeti megoldást igényel. Az érintett területek lakossága megelőzésként 0,3% DEC-tartalmú étkezési sót használ, de bizonyos időközönként a teljes lakosságot kezelik ezzel az anyaggal. A leghatékonyabb megelőzés mindezen intézkedések ellenére a kórokozót terjesztő vektorszervezetek, a szúnyogok irtása. Emiatt hazánkhoz hasonlóan az érintett országok egészségügyi hatóságai szervezett keretek között végeznek vegyszeres szúnyogirtást az ilyen és ehhez hasonló fertőző megbetegedések visszaszorítása érdekében.

Elefántlábúság
(forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Lymphatic_filariasis#/media/File:Elephanti...)

Az eddig ismertetettektől teljesen eltérő módon fejlődik, és eltérő megbetegedést okoz az úgynevezett Guinea-féreg (Dracuncula mediensis), amely Afrika nyugati és középső területein, valamint India nyugati felén fertőzheti az itt élőket és persze minket. A fertőzés közvetítője nem szúnyog és nem légy, még csak nem is rovar, hanem egy apró vízben élő rákféle, a Cyclopoid copepods nevű vízibolha. Ennek az apró élőlénynek a fertőzött lárvája vízivással kerülhet a szervezetünkbe, majd a gyomor erősen savas közegében feloldódva szabadulnak ki belőle a féreglárvák, amelyek a gyomor-béltraktus falát átfúrva először a hasüregünkbe kerülnek, majd onnan tovább távolabbi kötőszöveteinkbe. Itt válnak ivaréretté és itt történik a párzás is, amely után a hímek hamarosan elpusztulnak. A kifejlődött és megtermékenyült nőstények szabadon vándorolnak a szerveink közötti kötőszövetekben, míg végül megtelepednek egy számukra kedvező helyen, ahonnan eleven lárváikat megfelelő közegbe, természetes vizekbe igyekeznek üríteni. Emiatt a féreg jellemzően a vízzel érintkező bőrt átfúrva tör ki a felszínre, hogy közvetlenül a vízbe juttatva lárváit egy újabb ciklus keretében ezeket ismételten felvehessék az említett vízibolha lárvái.

A férget terjesztő vízibolha (Cyclopoid copepods)
(forrás: http://nas.er.usgs.gov/XIMAGESERVERX/2008/20080107120308.jpg)

A féreg kitörési helyén először erős viszketést érzünk, majd hólyag képződik, ami végül megreped. Az ilyen módon képződő nyíláson keresztül türemkedik elő a féreg hátsó testfele. A jellegzetes tünetek kialakulásáig azonban jellemzően 8-10 hónap telik el, ezt megelőzően a fertőzés kimutathatatlan, így addig a féreglárvák látens (rejtett) módon növekedhetnek bennünk. Sajnálatos módon az ilyen jellegű fertőzések kezeléséhez használt gyógyszerek (lásd például a DEC) ebben az esetben hatástalanok. Az egyetlen mód, amivel meg tudunk szabadulni tőlük, hogy a féreg kilógó végét egy kis pálcikára felcsavarjuk, majd fonallal rögzítjük (nehogy visszacsússzon) és fokozatosan, naponta néhány milliméternyit feltekerünk belőle a pálcikára vigyázva, hogy eközben el ne szakadjon az állat. A műveletet addig végezzük, míg a férget ki nem tudjuk teljesen húzni a testünkből. Ehhez a művelethez persze a legjobb szakember segítségét kérni.

A Guinea-féreg (Dracuncula mediensis) óvatos pálcára tekerése
(forrás: https://sites.google.com/site/dracunculusmedinensis1/_/rsrc/135450248206...)